NEXUS – Rejtett szálak (2026)
BUDAPEST
KIÁLLÍTOTT FESTMÉNYEK
Kiállításmegnyitó és performance
A kiállítás anyagában – lírai absztrakt festményeimen – a kaotikus hálózatok mögötti rendet keresem; egymásba fonom a topográfia impulzusait és az organikus ritmust. Ebből a belső szövésből bontakozik ki maga a festői nyelvezet: egymásra épülő struktúrák és finom szál-térképek, vastag festékrétegek, transzparens felületek és kontrasztos rétegződések mind ennek a belső valóságnak a kivetülései, amelyek harmóniát, rendet teremtenek.
Facebook esemény: https://fb.me/e/4Vdq5JvGf
A kiállítást megnyitja Bakó Bálint művészettörténész.
Közreműködik: Horváth Gertrúd előadóművész és Szendi Ágoston gitárművész.
Megnyitó: 2026. október 13. 18:00.
Helyszín: Mamaison Residence Izabella, 1064 Budapest, Izabella utca 61.
Szervező: aDhoc Fine Art Gallery
Sajtóközlemény (megnyitás)
Sajtómegjelenés (tovább)
Sajtómegjelenés (tovább)
KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ
MEGNYITÓBESZÉD
Bakó Bálint művészettörténész megnyitó beszéde
2026.október 13.
Mamaison Residence Izabella
Köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy ma este eljöttek Püspök Anita festőművész Nexus – Rejtett szálak című kiállításának megnyitójára.
Amikor először megláttam a kiállítás címét, az jutott eszembe, hogy igaz bölcsészként talán illene rögtön valami kellően komoly dologgal kezdenem. Például azzal, hogy mit gondolt a nexusról Leibniz és Kant. (Leibniz, a 17–18. század egyik legfontosabb német filozófusa úgy tekintett a világra, mint egymással összefüggő dolgok nagy rendszerére: az egyes létezők nem elszigetelten állnak, hanem valamilyen módon egy nagyobb rend részei.
Kantnál pedig a nexus már nem egyszerűen annyit jelent, hogy dolgok egymás mellett vannak, hanem hogy valamilyen szükségszerű, dinamikus kapcsolat köti őket össze).
Aztán arra jutottam, hogy ez így rögtön az elején talán kicsit sok-k lenne.
Úgyhogy támadt egy jobb ötletem. Leibnizet és Kantot ma este hagyjuk egy kicsit pihenni, és inkább nézzük meg azt, hogy a nexus hol bukkan fel a saját hétköznapi életünkben.
Mert kapcsolatokról, összefüggésekről és mindenféle látható vagy éppen rejtett szálakról nemcsak a filozófia könyvekben lehet beszélni. Ezek folyamatosan körülöttünk vannak, csak általában nem nevezzük őket nexsusnak.
A nexusra végül a saját gyerekeimnél találtam a legegyszerűbb példát. Főleg a nagyobbik lányomnál látom most nagyon jól, hogyan épül fel egy nyelv. Japánul már egész ügyesen beszél, angolul pedig – minden apai igyekezetem ellenére – meglepően sok mindent felszedett a tévéből. Közben pedig egyre több magyar szó is bekerül nála a képbe.
És közben az ember rájön, hogy egy kisgyerek igazából nem egyszerűen szavakat tanul. Amikor megtanulja azt, hogy „csúszda / labda”, akkor nem csak egy hangsort jegyez meg. Hozzátartozik maga a tárgy, hogy gurul, hogy játszunk vele, hogy ki mondja ki a szót, milyen helyzetben hallja, milyen érzés kapcsolódik hozzá. Lehet, hogy egy nevetés, egy délután vagy egy egészen apró emlék is odatapad mellé.
És ha ugyanarra a tárgyra egyszer azt hallja, hogy labda, másszor azt, hogy ball, máskor meg azt, hogy bōru, akkor számára ez nem három külön dolog. Ugyanannak az élménynek három különböző nyelvi neve lesz. Ugyanez történik az olyan egyszerű szavakkal is, mint az anya, a víz, az ovi vagy az alszik. Hangok, tárgyak, emberek, mozdulatok és érzések szépen lassan összekapcsolódnak egymással.
Vagyis a jelentés nem egyszerűen benne van egy szóban. Inkább azokból a kapcsolatokból áll össze, amelyek köré épülnek.
Már maga a nexus szó is elég beszédes. Latin eredetű, a nectere [nektere] igéből jön, vagyis nagyjából annyit tesz: megkötni, szálat fűzni, összekapcsolni.
Nos, ha belegondolunk, ez a fajta kapcsolat szinte mindenhol ott van körülöttünk.
A tudományban beszélünk idegi hálózatokról, sejtek közötti kapcsolatokról, ökológiai rendszerekről vagy társadalmi hálókról. A nyelvben is úgy működnek a szavak, hogy nem önmagukban állnak: más szavakhoz, helyzetekhez, emlékekhez, jelentésekhez tapadnak.
De igazából a hétköznapi életünk is tele van ilyen nexusokkal. Család, barátságok, városi útvonalak, megszokások, digitális kapcsolatok, közös emlékek. Egy csomó olyan dolog, amit külön-külön is ismerünk, de valójában attól lesz fontos, ahogy összekapcsolódik valami mással.
Szóval a nexus egyáltalán nem egy filozófiai, csúnya, idegen szó. Inkább annak a neve, ami akkor történik, amikor két vagy több dolog nem egyszerűen egymás mellett van, hanem valamilyen módon jelentést ad egymásnak.
És használjuk ezt a szót egyáltalán a hétköznapokban?
Ki találkozott már vele korábban?
Nem baj, ha nem :)))
Nem éppen olyan szó, amit naponta előveszünk, de azért időről időre felbukkan. Politikai, gazdasági vagy társadalmi kapcsolatokról beszélve például simán előkerülhet, ugyanígy technológiai vagy tudományos összefüggéseknél is.
Általában akkor szeretjük használni, amikor valami már nem egy egyszerű kapcsolat, hanem egy egész, nehezen kibogozható háló.
Püspök Anita kiállításának ugye van egy alcíme is: Rejtett szálak. Na most őszintén, melyikük gondolta azt, amikor ezt elolvasta, hogy ma este itt valami nagy, titkos összeesküvés leleplezése várható?
A művészet történetében is újra és újra előjön ez a gondolat, akkor is, ha persze nem minden korszakban hívták nexusnak.
Elég csak kedvenceinre: a több szazadon át épülő középkori katedrálisokra gondolni. Ott nem külön-külön van jelen az építészet, a szobrászat, az üvegablak, a liturgia vagy éppen maga a közösségi élmény. Ezek együtt működnek, egymást erősítik, és együtt hozzák létre azt a hatást, amit ma is érzünk, amikor belépünk egy ilyen térbe.
A reneszánsz perspektíva megint egy másfajta kapcsolatrendszer. A kép vonalai, az alakok helyzete, a tér és a nézőpont mind össze vannak szervezve. Tulajdonképpen a néző helye fogja össze az egészet.
A 20. századi absztrakciónál pedig már még egyértelműbb a dolog. Kandinszkijtól Pollockig sok művészt már nem az érdekelt elsősorban, hogy mit ábrázol a kép, hanem hogy hogyan működnek rajta együtt a vonalak, a ritmusok, a feszültségek, a színek, az energiák.
Szóval a nexus a művészetben sokféleképpen jelen lehet. Néha rendként, néha térként, néha mozgásként, máskor pedig egyszerűen úgy, mint valami láthatatlan kapcsolat, ami összetartja a kép vagy a mű egészét.
A nexus gondolata persze máshogy is végigkíséri a művészet történetét.
Gondoljunk például a barokk mennyezetfreskókra. Ott az építészet, a festett látszatarchitektúra és az ég felé megnyíló illuzionisztikus tér szinte összefolyik. Egy idő után már nem is olyan könnyű eldönteni, hol ér véget a valódi tér és hol kezdődik a festett. A néző pedig nem kívül marad ezen, hanem valahogy ő is bekerül az egészbe.
A szecessziónál ez megint másképp működik. Ott az volt az egyik nagy cél, hogy ne külön életet éljen a ház, a bútor, a textil, az üveg vagy akár a betűforma, hanem minden ugyanannak a vizuális világnak a része legyen. Vagyis ne csak egy-egy szép tárgy szülessen, hanem egy egész környezet álljon össze.
A kortárs installációknál pedig sokszor már tényleg nem egyetlen műtárgy a fontos. Ugyanannyira számít a tér, a fény, a hang, az, hogy merre mozog a néző, mit lát először, mit csak később vesz észre.
Ilyenkor a mű tulajdonképpen nem egyetlen tárgyban van, hanem abban, ami a tér és a néző, az anyag és a környezet, az érzékelés és az emlékezet között történik. És talán ez is egyfajta nexus.
És ha mindezt most Püspök Anita absztrakt festményeii felől nézzük, akkor a nexus már nem annyira elmélet, hanem valami, amit ténylegesen látunk is a vásznakon.
Festményein folytonosan egymásra csúsznak különböző világok. Vannak organikus, vagy akár sejtszerű formák, mellettük pedig sokszor megjelenik valami urbánusabb, szerkesztettebb, architektonikus rend. Vékonyabb vonalak futnak át tömörebb színmezőkön, világosabb, levegősebb részek mellett sötétebb, sűrűbb pontok jelennek meg.
Van, ahol ezek a kapcsolatok alig észrevehetők, máshol sokkal erősebben ütköznek egymással. Néha szinte torlódnak a formák és a színek. Ettől a képek nem nyugodt rendszerekként működnek, hanem állandó mozgásban maradnak.
Ami különösen érdekes bennük, hogy sokszor azt sem lehet pontosan eldönteni, milyen léptékben vagyunk. Nézhetünk érhálózatot, organikus szövetet, várostérképet, folyókat vagy akár valami kozmikus rendszert is. Mintha ugyanaz a forma egyszer kicsiben, máskor egészen nagy léptékben is működne.
És ott vannak a festékrétegek is. Egy korábbi gesztus nem tűnik el teljesen, csak részben befedi valami más. Nyomként ott marad, tovább dolgozik a képben. Ettől az egésznek vanegy időbeli rétege is.
Szóval ezek a munkák nekem nem elsősorban különálló formákról szólnak, hanem arról, ami közöttük történik. És itt megint visszajutunk ugyanoda: a jelentés sokszor nem magukban a dolgokban van, hanem a kapcsolataikban.
A képek felületén is jól látszik ez a fajta gondolkodás. Nem sima, lezárt, véglegesnek ható felületeket látunk, hanem olyanokat, amelyeken rajta marad a készülés folyamata is. Kaparások, fedések, áttűnések, elmosódások, visszatérő színek, félig eltűnt formák.
Ettől a festményeknek van valami emlékezetszerű működésük. Ami egyszer megjelent, az nem tűnik el teljesen, inkább beépül a következő rétegbe. Mintha minden újabb gesztus valami korábbi nyomra érkezne rá.
A színeknél ugyanez történik. A hidegebb kékek és szürkék mellett időről időre felvillan egy sárga, egy rózsaszín, egy vörös vagy egy zöld. Ezek nem egyszerűen dimakisussá teszik a képet, inkább megakasztják a tekintetet. A szem elindul az egyik ilyen ponttól, átmegy a másikhoz, aztán visszatér, és közben próbál valamilyenrendet találni az egészben.
És pont ez bennük az izgalmas. Anita művei nem adják oda rögtön a megfejtést. Nem mondják meg, hogy ezt vagy azt kell látni. Inkább bevonnak abba, hogy mi magunk rakjuk össze a kapcsolatokat a különböző elemek között.
Így a nexus végül nemcsak magán a képen jelenik meg, hanem köztünk és a festmény között is.
És talán ennyi kerülő után vissza is jutottunk oda, ahonnan elindultunk. A nexus végülis nem valami távoli, nehezen megfogható filozófiai fogalom. Inkább annak a felismerése, hogy nagyon kevés dolog létezik teljesen önmagában. Egy szó kapcsolódik más szavakhoz, egy emlék egy másik emlékhez, egy szín a mellette lévőhöz, mi pedig egymáshoz. Talán ezért működnek ennyire jól Püspök Anita festményei is: nem különálló formákat látunk rajtuk, hanem egymásra rakódó rétegeket, találkozásokat, áttűnéseket, néha feszültségeket. A művész nem azt mondja meg, mit kell látnunk, inkább arra késztet, hogy mi magunk keressük meg a kapcsolatokat.
És van ebben valami nagyon hétköznapi is. Hiszen mi is folyamatosan ilyen kapcsolatok között élünk, csak többnyire nem nevezzük őket nexusnak. Emberekhez, helyekhez, nyelvekhez, emlékekhez, szokásokhoz kötődünk. Van, ami látványosan, van, ami szinte észrevétlenül. Sokszor csak később vesszük észre, hogy egy-egy apró élmény mennyi másik dologhoz kapcsolódott bennünk, és milyen hosszú ideig velünk maradt.
Talán az sem véletlen, hogy ezt a kiállítást ősszel nyitjuk meg. Az ősz önmagában is egy érdekes átmenet. Egyszerre van benne lezárás és készülődés, elmúlás és megőrzés. Lehullanak a levelek, rövidülnek a nappalok, közben pedig minden átrendeződik egy következő állapot felé. Valami eltűnik, valami megmarad, és valami már készülődik a háttérben. Kicsit olyan ez is, mint Anita képein a festékrétegek: ami eltűnik, az sokszor nem tűnik el teljesen, csak egy másik réteg alá kerül.
Ha pedig ebből az egészből egyetlen gondolatot kellene kiemelnem, talán ez lenne: a jelentés nagyon gyakran nem magukban a dolgokban van, hanem abban, ahogy egymáshoz kapcsolódnak. A szálak néha láthatók, néha rejtve maradnak, de attól még ott vannak. És talán pont ettől lesz a világ ennyire érdekes.
Köszönöm szépen a figyelmüket, és szeretettel ajánlom Önöknek Püspök Anita festőművész Nexus: Rejtett szálak című kiállítását.

































